A zeneletöltés nem megoldás – gondolhatják például, akiknek tönkrement az mp3 gyűjteményük, mert megkarcolódott a CD, amire kiírták a számokat. Mások nem akarnak kalózkodni, kriminalizálódni a jelenleg érvényben levő szerzői jogi törvény miatt. Bármi legyen a motiváció, az on-demand zenei szolgáltatásokat, melyeken gombnyomásra milliószám találhatóak meg zeneszámok, világszerte egyre jobban megszeretik az emberek. Egyre több is van belőlük: a legismertebbek – a Napster, a Spotify vagy a Rhapshody – réges rég kínálják a legkülönbözőbb zenéket, utóbb felsorakozott melléjük a német Simfy vagy a Steereo. A Napsternél tízmilliós adatbázisból lehet online hallgatni a számokat a havidíjért vagy letölteni a számonként 99 eurocentnek megfelelő összegért Amerikában, Európába és Japánban. A Napster To Go csomagban például 14,95 euróért több mint tízmillió számhoz lehet hozzáférni, ezeket kompatibilis mp3-lejátszóval meghallgatni, akár három PC-re korlátlan mennyiségű zenét az adatbázisból letölteni, keresni, illetve egyes címeket megvásárolni és kimásolni.

Itthon nem ilyen fényes a helyzet. A nagy szolgaltatók – a Grooveshark kivételével – tipikusan nem szolgáltatnak a regióban, illetve nincs releváns magyar zenei kínálatuk. Pedig igény nyilván lenne rá, bárki kiszámolhatja, hány dalnak kellene lennie egy hétezer forintos CD-n ahhoz, hogy versenyképes legyen az ára a letöltéssel illetve fájlmegosztással szemben – vagy egyszerűbben fogalmazva, nem hétezer, hanem kétezer forintba kellene kerülnie egy-egy tíz dalt tartalmazó CD-nek, vélhetnénk.

Ezeknek a szolgáltatásoknak ugyanakkor nagyon vegyes a fogadtatása: nem győzték meg még a nagyközönséget arról, hogy a művészek érdemben részesülnek a bevételből.

Walter Holzbaur, a Wintrup Musikverlags vezetője (ez a kiadó képviseli például a Wir sind Heldent vagy David Guettát) a Spiegel Online-nak azt mondta: „Amit egyáltalán nem tudok megérteni, az az, hogy jön egy szolgáltató, a piacra helyez egy új üzleti modellt anélkül, hogy konkrét megállapodása lenne a termékről, ami ezt az üzleti modellt egyáltalán lehetővé teszi.”

Mikroszkopikus részek
Az Information is Beautiful még azt is kiszámolta, melyik digitális piacon milyen feltételekkel mennyit keres egy művész. A last.fm-en publikálva akkor kereshet például havonta 1160 dollárt, ha 1.546.667 alkalommal hívják le a számát – szintén havonta. Itthon a zeneszerzők-szövegírók az Artisjus útján előfizetőnként havi 200 Ft jogdíjat kapnak a korlátlan zenehallgatást szabad kiválasztással nyújtó szolgáltatóktól – derült ki az Artisjus közleményéből, amit a legutóbbi, ötvennél is több szerver lefoglalásáról szóló hírek kapcsán adtak ki.

„Az ilyen szolgáltatások azonban nem tudnak megerősödni, mert a keresletet elszívják a jogsértő fájlcserélő hálózatok. És tegyük hozzá halkan, amíg ezekhez a tartalmakhoz ingyen hozzá lehet jutni és a morál nem igazán változik, addig nehéz elfogattatni az emberekkel, hogy miért jobb az eredeti, a legális. Emellett a nemzetközi médiavállalatok is nehézkesen biztosítják saját jogaikat magyar jogszerű szolgáltatásokhoz” – teszi hozzá Tóth Szabolcs, a Sugarloaf zenekar zeneszerzője, az Artisjus szerzői véleményező bizottságának tagja.

A gyakorlat mégis mást mutat: az emberek igenis hajlandóak fizetni a korrekt áron kínált, könnyen elérhető minőségért: nem csak a prémium szolgáltatásokért, de az SMS-warez szervereken kínált tartalmakért is. Miért ne fizetnének tehát a legális áruéért?

Hivatalos adatot nem publikáltak arról, mekkora például a Spotify bevétele, csak annyit tudni, hogy a több tízmillió zenét ingyen letöltő felhasználóval 325.000 fizető prémiumügyfél áll szemben. A zenei iparban remek alternatíva lehetne a streaming az illegális P2P börzék helyett.
on-demand streaming
Az on-demand streaming zenei szolgáltatások igényb evételével igény szerint lehet a hanganyagokat egy központi adatbankból letölteni. Egyidejű, vagy azonnali adatfolyamot jelent emellett, általában tömörített multimédiás információ interneten keresztül való kézbesítése.

Tóth Szabolcs egy korábbi hvg.hu cikkel kapcsolatban kirobbant fórum-vitában ugyanakkor azt hangsúlyozta: nem az Artisjuson múlik, hogy itthon olcsón, kényelmesen és legálisan lehessen hozzájutni a zenékhez, hanem az üzleti szereplőkön – a megoldást pedig kormányzati digitális stratégia létrehozásában látják.

“Biztos vagyok abban, hogy a jövőben a zenefogyasztás nagy része on-demand streamingen kereszütl zajlik majd ” – véli a berlini digitális média tanácsadó Petar Djekic. Szerinte a konzerv zenei élmény előnyeit és jelentőségét túlértékelik. „Történelmileg nézve a zene birtoklása fizikai hanghordozón alig több mint száz évre tekint vissza. A hanghordozók piaca az utóbbi években visszaesett, már a német zeneipari szövetség képviselői is belátták, hogy újabb megoldások felé kell fordulni” – teszi hozzá a tanácsadó.

Más kérdés, hogy hol lehet megvenni a ritkaságokat: ahogy az egyik kommentelő a korábban említett vitában felvetette: „hol tudom megvenni a Nightwing zenekar 1982-es lemezét, a Black summert? Melyik Magyar CD áruházban vagy melyik Magyar Online boltban? Ja, hogy a Nightwing zenekart sem az online CD-áruházak, sem a magyarországi áruházakan nem ismerik?… Ja, az USA-ban lehet 1982-es lemezek CD-jét kapni potom 4.99 ért?” Ugyanő hívja fel a figyelmet arra, hogy „ha itthon rendelem meg az Új IRON MAIDEN albumot, a Final frontiert, alapból alsó hangon 6 000 körül fog indulni. Ugyanezt a terméket Angliában előrendeléssel 6 EURÓÉRT !!!!! LETÖLTHETEM. Hol van Magyarország ettől…”

Nem rossz üzlet
Sokszor tehát a felhasználónak nem marad más választása, mint illegálisan letölteni, amire vágyik – pedig szívesen fizetne is érte. Ahogy mások a prémium szolgáltatásokra is hajlandóak áldozni. A Simfy esetében például az egyik üzletvezető, Steffen Wicker szerint nem magáért a zenéért, hanem a kényelemért fizetnek az emberek. A Simfy-prémiumfelhasználó 9,99 euróért használhatja majd a zenehallgatást kényelmesebbé tevő alkalmazást a számítógépén, az okostelefonján, illetve a mobil-alkalmazásokat – online vagy offline is. Steffen Wicker azt is elárulja, hogy a mintegy tíz eruró 60-70 százaléka landol a lemezkiadók és az értékesítők számláján. Ez havonta és felhasználóként ugye 7 eurót jelent, 84 eurót tehát évente, ami szerinte nem rossz üzlet – főleg, mert a társaság úgy számol, hogy az év végére hatszámjegyűvé növekszik a prémium-előfieztői száma.

A hazai piacon a streaming kínálati oldal gyakorlatilag üres. A piaci rést itthon is felfedezték: Magyarországon a 3G Multimédia nevű technológia-fejlesztő cég motorjával indul egy új szolgáltató a nyár közepén, egyelőre tesztüzemben – tudtuk meg a 3G Multimedia munkatársától, Molnár Dánieltől. Azt is hozzátette: „A felhasználók figyelméért folyó versenyben a mai vizuális, összekötött világban a zene rögzített formája a háttérbe szorult – szó szerint. Mi hiszünk a zene értékében, de be kell látnunk, a bakelit szaga már keveseket hoz lázba, és az új generáció tagja közül sokan nem is tapasztalták meg a dobozos zene birtoklásának élményét.”

„A felhasználóval fizettetni a zenéért kudarcra ítélt modell” – hangsúlyozta a hvg.hu egy korábbi cikkében 3G Multimédia egyik alapítója, Sziklay-Pap Ferenc. Szerinte ugyanis a zenefogyasztási szokások radikálisan megváltoztak, a hanghordozóról digitális formátumra való átállás már szinte teljes egészében lezajlott, és küszöbön áll a következő fordulat. Az egyre nagyobb sávszélességnek köszönhetően fogyasztók milliói kezdik felismerni, hogy szükségtelen letölteniük és tárolniuk a zenéket, ha stream technológával, realtime lejátszással is élvezhetik a zenét.

Ráadásul a stream alapon nyugvó zenei megoldás nem csupán PC, hanem mobil környezetben működik, a közösségi oldalakba (pl. Facebook, IwIw) is beépülhet.
A 3G Multimédia és partnerei által járhatónak vélt üzleti modell szerint a földrajzilag és tematikusan releváns reklámra fókuszálnak, és ha komolyabb érzelmi kötődés alakul ki egy előadó és hallgatója között, ezt a kötődést merchandising értékesítésével, vagy élményre fordításával, koncertjegyre konvertálják a tervek szerint.

A piac jelen becslések szerint a következőképp oszlik meg: rögzített zene 28 milliárd USD, koncertjegyek: négymilliárd USD és merchandising 1,5 mrd USD. Az arányok átalakulnak, egyelőre a növekedes helyett inkább a hagyományos modell átalakulása, a csatornák kannibalizálása várható, az abszolútérték csak hosszú távon nőhet.

forrás: http://hvg.hu/Tudomany/20100627_letoltes_helyett

Noha az évek óta tartó trendhez illeszkedve tavaly is csökkent a zeneipar globális árbevétele, a digitális eladások egészséges ütemben nőnek, és egyre nagyobb szeletet hasítanak ki [1] a kiadók összforgalmából – így foglalható össze a Nemzetközi Hanglemezipari Szövetség (IFPI) 2009-es statisztikája. A szervezet változatlanul az internetes kalózkodást, az illegális fájlcserét okolja az apadó forgalomért, és legfőbb megoldandó feladatának a jelenség tartós visszaszorítását tartja.

Zeneeladásból tavaly 17 milliárd dollár árbevétele származott a kiadóknak, 7,2 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban. A két legnagyobb piac, az Egyesült Államok és Japán volt felelős a visszaesés 80 százalékáért, a világ többi részén szerényebb, 3,2 százalékos volt csökkenés.

A fizikai adathordozók eladásai világszerte 12,7 százalékkal estek, ám ezzel párhuzamosan a digitális értékesítésből befolyó árbevétel 9,2 százalékkal, 4,3 milliárd dollárra nőtt – ez tízszerese a 2004-es értéknek. Ebben a szegmensben is az Egyesült Államok a legnagyobb piac, mely a digitális forgalom 43 százalékát adja, de az IFPI szerint biztató jel, hogy 17 országban (köztük Ausztriában, Dániában, Svédországban és az Egyesült Királyságban) több mint 40 százalékkal nőtt a digitális zeneforgalmazás bevétele.

A valósághoz tartozik, hogy a legális zenepiac növekszik ugyan, de maga a növekedés erőteljesen lassul: egy évvel korábban, 2008-ban még 24 százalékos növekedésről számolt be [2] az IFPI.
hirdetés

A szervezet adatai aszerint ma több mint 12 millió zeneszám vásárolható meg 400-nál is több legális online boltban. Működni látszik az az üzleti modell is, amelyben az internet- és mobilszolgáltatók szerződnek a kiadókkal, kereskedőkkel, és így kínálnak ügyfeleiknek zeneszolgáltatást.

A nagyobb piacok közül Spanyolországban, Kanadában és Olaszországban csökkent legmeredekebben a zeneipar forgalma. Az IFPI – legalábbis az első kettő esetében – ezért egyértelműen a kalózkodás elleni puha fellépést okolja. A szakmai szervezet állítja: az illegális fájlcsere komoly gazdasági probléma, és egy tanulmányt idéz, amely szerint ha Brüsszel nem lép fel határozottan a jelenség visszaszorítása érdekében, akkor 2015-ig a kreatív iparágakban 1,2 millió munkahely szűnik meg az Európai Unióban. Ma a p2p-hálózatokon megosztott jogvédett tartalmak adják a globális internetforgalom 20, az európai forgalom 29 százalékát – állítják.

forrás: http://index.hu/tech/2010/05/03/beindul_a_legalis_zeneletoltes/

A törvényes és hivatalos zeneforgalmazási csatornákat igénybe vevők száma ugyanis eközben szintén jelentősen, 24 millió fővel lett kevesebb, de ami igazán figyelemreméltó az az, hogy az internetes zeneboltokban is 1 millióval kevesebben vásároltak a tengerentúlon. Eközben a P2P hálózatokon található egyéb tartalmak, például filmek és szoftverek forgalma nem csökkent, azaz a fő visszatartó erőt nem az ilyen letöltések veszélyei, a vírusok és az esetleges jogi következmények jelentették. Russ Crupnick, az NPD egyik vezető elemzője két fontos jelenséget vázolt föl a jelenség háttereként. Az egyik az, hogy az olyan, reklámokból eltartott oldalak, mint a Pandora, a Spotify, vagy a Vevo, ahol ingyen lehet zenei streameket hallgatni, egyre népszerűbbek az internetezők körében. Az egész kicsiben hasonlít arra, amit a technológiai cégek „cloud computing” elnevezéssel a jövő számítógépes paradigmájaként mutatnak be: minek letölteni és a winchesteren/CD-n tárolni a zenéket, ha egyszer bármikor hozzáférhetők online? A másik ok inkább csak feltételezés: Crupnick elképzelhetőnek tartja, hogy a letöltők egy része olyan, ízlésének megfelelő teljes gyűjteményt állított össze magának, amit már nehéz lenne kiegészíteni, így nem nagyon tölt le újabb zenéket.

A fentiekhez hozzátehetjük, hogy az NPD adatai egyértelműen alátámasztani látszanak azt a feltételezést, hogy a zeneipar válságáért az internetes fájlmegosztás csak részben tehető felelőssé. Hiszen ha valaki nem akart fizetni a zenéért, régebben is megtehette, hogy CD-t (vagy még korábban kazettát) másolt, attól pedig nem feltétlenül vett valaki akkor sem több eredeti lemezt, mert kevesebb zenét tudott így másolni, mint ma letölteni. Ugyanakkor szembeötlő, hogy a lemezkiadók manapság mennyire nem hajlandóak igazán színvonalas új produkciókat menedzselni – ha több ilyen lenne, valószínűleg a P2P zeneforgalom sem csökkent volna 2009-ben.
forrás: http://hirek.prim.hu/cikk/76874/

marodeltadentintoreto.virtus.hu

Régóta készülök erre a cikkre. Előre le szeretném szögzeni, hogy nem vonom kétségbe a szerzők jogát, hogy munkájukkal keressenek, csupán rá szeretnék világítani olyan ellentmondásokra…

Régóta készülök erre a cikkre. Előre le szeretném szögzeni, hogy nem vonom kétségbe a szerzők jogát, hogy munkájukkal keressenek, csupán rá szeretnék világítani olyan ellentmondásokra, amelyeken el kell egy kicsit gondolkodni. Aki nem ismeri, a magyar szabályozást ezen a linken elolvashatja: http://www.mszh.hu/jogforras/jogforras_szjog/ . Természetesen cikkemben nem kizárólag a magyar szabályozást, hanem általában a szerzői jogokra vonatkozó túlzó szabályokat szeretném kritika alá vonni. Cikkemben csak a túlzásokra és azon pontokra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek egyrészt ütköznek az általános közerkölccsel, másrészt a jövő szempontjából fenntarthatatlanok. Ezek pedig a kizárólag vagyoni értékű jogok. Nem kívánom bátorítani cikkemmel a kalózkodást. Jogkövető magatartásra szólítok fel mindenkit, mert mint cikkemben is írom később, nem kell ahhoz a törvényt megszegni, hogy példának okáért legális szoftvereket használjunk ingyen, vagy elérhető díjazásért, vagy éppen azért, hogy megszerezzünk egy zenei felvételt. Cikkem a szerzői jogban lévő kilengésekre összpontosít és inkább arra buzdítja a gondolkodó olvasókat és a jogalkotókat, hogy értelmes szabályozást alkossanak a meglévő igazságtalan jogszabályok helyébe.

Mi is a probléma a szerzői jogi szabályokkal? Az, hogy kisajátítja az emberi szellem termékeit. A történelem újkort megelőző időszakában a fontos szellemi termékek elérhetővé váltak mindazok számára, akiknek azok szóltak, és ezért nem kellett egy egész életen át liszenszdíjat fizetni. Ha a szerző nyilvánosságra hozta a művet, attól fogva ahhoz bárki szabadon hozzáférhetett. Fontos felfedezések és találmányok is az emberiség javát szolgálták, nem sajátította ki azokat senki. A szerzők, alkotók maguk is megkapták fizetségüket, ugyanis az uralkodók, államok finanszírozták a tevékenységüket. A találmányok kisajátítása, vagyonná tétele a kapitalizmus terméke. A tőkés tulajdonos a szellemi tulajdon létrehozásával és kisajátításával további haszonra tehet szert azáltal, hogy fontos információkat – amelyek egyébként közérdekűek is lehetnek – eltitkol mások elől, vagy súlyos összegekért árusítja azt, fenntartva a forgalmazásához lévő kizárólagos jogot. A szerzői jogvédelem, a szabadalmi jogok így váltak a kizsákmányolás eszközévé. A művészeti alkotásokért természetesen korábban is fizettek, de például az irodalmi alkotások vagy a zenei alkotások olyanok számára is elérhetővé váltak olcsó kiadványok formájában, akik egyébként nem tudták volna azt megfizetni. Arról azonban szó sem volt, hogy egy a nép fiai közül származó muzsikus azért fizetett volna, mert eljátszotta más művét. Ez ma már nincs így. Még a nyilvánosságra hozott művekért is komoly szerzői díjat kell fizetni. Ha például te egy amatőr zenész vagy és egy lagziban játszol, mivel az nyilvános rendezvénynek minősül, szerzői jogdíjat kell fizetned. De szerzői díjat kell fizetni azoknak a vendéglátó üzemeknek is, akiknél hangosan szól a rádió. Ezek a díjak igen magasak, mert egy rakás ingyenélő vérszívót is eltart, nemcsak a művészeket. Igazából a szerzői díjak töredékét kapják csak meg a művészek. A jogszabályok segítségével aztán ez a kufárbanda bebiztosította azt is, hogy jövedelmük mindenképpen biztosított legyen (kérdem én melyik foglalkozás képes erre), ugyanis komoly büntetés vár azokra, akik e szabályokat megszegik. Megjegyzem a magáncélú másolás a magyar jogszabályok alapján nem tiltott, azaz ha egy hozzáférhető oldalról letöltesz egy filmet, azért téged nem marasztalhatnak el. (Azonban a másolásvédelem megkerülése már illegális). Más országokban, pl az USA-ban ez is büntetendő, a büntetés ráadásul abszolút nincs arányban az okozott „kárral” – ha ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk. ( http://www.origo.hu/techbazis/internet/20071005-riaa-40-millio-forintos-karteritesre-iteltek-egy-not-a-kazaa.html ) Megjegyzem kis hazánkban is próbálkoztak a magáncélú másolás betiltásával, egyelőre sikertelenül. Lásd az alábbi cikket: http://telkopiac.hu/lakossagi/hirek/letoltes_tovabbra_is_buntetlenul . Viszont ne felejtsd el, ha te megosztod a művet – legyen az boltban vásárolt CD, vagy egy letöltött album -, már büntethető vagy, szélsőséges esetben akár szabadságvesztéssel is. Ezért senkinek nem ajánlom a fájlcserélő hálózatok használatát.

Erősen javaslom az alábbi cikk olvasását, amelyből kitűnik, mi az amit a törvény enged és mi az, amit nem: http://www.alon.hu/index.php/article/articleview/2216/1/5

Más a helyzet a szoftverek esetében. Ez esetben a magáncélú másolás is büntethető. A szoftverek körében azonban szerencsére vannak freeware szoftverek, amelyeket szerzőik a közjó érdekében fejlesztettek és tették elérhetővé mások számára. Ilyen freeware rendszerek például a különböző Linux disztribúciók, vagy az OpenOffice irodai alkalmazáscsomag. Ezek a termékek sokszor igen jó minőségűek, tehát téves az az elképzelés, hogy kizárólag üzleti alapon lehet jó minőségű szoftvert fejleszteni. A freeware szoftverek fejlesztői vagy szabadidejükben, vagy alapítványi támogatással végzik e tevékenységüket. Az üzlet ezeknél a termékeknél a közvetlen szolgáltatás díjazása, azaz a freeware termékek esetében a tényleges munkát kell megfizetni, maga a szerzői díj az, ami után nem fizetsz.

Már említettem, hogy a kisajátítás az, amit közerkölcsellenesnek tartok. Miért is? Ha te asztalos vagy és készítesz egy bútort, akkor az a személy, akinek eladod egyszer kifizeti a bútor árát, ami a nyersanyagot és a munkád értékét tartalmazza és utána vége. Nem fog szerzői díjat fizetni neked a bútor használatáért és akkor sem kapsz semmit, ha esetleg a bútort, a te termékedet, eladja. Nem így a szellemi alkotásoknál. Szoftverek esetén nem kapsz tulajdonjogot, csak használati jogot. Gyakran (pl. adatbázisoknál) ráadásul évente kell fizetni. Ezért a díjért nem kapsz semmit, csak jogot arra, hogy használd a szoftvert. Nem adhatod el, nem telepítheted csak általában annyi gépre, amennyi a liszenszerződésben szerepel, stb. Ugyanez igaz a védjegyre, egyéb találmányokra. Kicsit hülye dolog az, hogy valaki kitalál egy logót, akár élete végéig ebből jól megél, miközben te húzhatod életed végéig az igát és közel nem élsz olyan jól, mint a logókitaláló paprikajancsi. A találmányok esetén ehhez hozzájön, hogy erkölcs- és talán jogellenes is az emberiség fejlődését, a súlyos problémák kezelésére szolgáló eljárásokat elhallgatni és súlyos összegekért árusítani. A szerzői jogvédelem így válik a fejlődés gátjává, emberiség ellenes szubsztanciává.

Mégis mit kellene tenni? Az alkotók és művészek munkáját természetesen meg kell fizetni. De ez a fizetség legyen arányban a végzett munkával. Marx óta tudjuk, hogy az értékben az emberi munka tükröződik. Ha egy adott terméket több példányban adnak el, akkor a példányszám szerint eloszlik ez az érték a vásárlók között. Itt természetesen minden munkát, a szállítást és elosztást is, azaz a kereskedelmet is fizetjük. De ennyi és nem több. Ezek után már csak akkor fizetünk a termékéért, ha vele kapcsolatban valamilyen szolgáltatást veszünk igénybe. És ha már megvettem, akkor az enyém. Annyi gépre telepítem a szoftvert, amennyire akarom és a legfontosabb: nem fizetek azért, mert elavult gépemet kicserélem és a szoftvert meg kívánom tartani.

A művészek is értéket teremtenek, őket is meg kell fizetni. Magyar viszonylatban 1000 – 1500 forint/album ár nem is lenne sok. Ha kapható lenne a boltokban. Ha nem, akkor engedjék letölteni. Mivel itt olcsóbb a terjesztés, számonként maximum 100 forintot lehetne kérni. Lehet, még így is sokat mondtam. Nem szabadna kérni díjat azoktól az előadóktól, akik rendezvényen mások dalát előadják, csak annyi követelhető meg, hogy tudatosuljon, nem az ő szerzeményük. Ez olyan dolog, ha egyszer én megtanulok valamit, az már az én elmémben benne van, onnét nem törölhető. A zenész egyszer fizetett, hogy megtanulja a dalt – mert megvette a kottát, vagy az albumot és hallás után tanulta. Miután megtanulta, az már az övé, az ő elméjében raktározódik. Nincs erkölcsi alapja ezek után senkinek díjat kérni azért, mert olyat ad elő, amit megtanult. Csak azt lehet és kell megkövetelni, hogy a szerző nevét tiszteletben tartsák.

Az internetes „kalózkodás” társadalmilag hasonló jelenség, mint az USA – beli szesztilalom idején (1920 – as évek) a szeszcsempészés és szeszfogyasztás. Nem lehet tiltani egy széleskörű társadalmi igényt. http://ingyenmp3letoltes.hu/category/szerzoi-jogok-es-azok-megsertese/ Ha legalizálják a letöltést, még hasznot is hozhat. Jómagam azt a módszert követném, hogy a művészeti tevékenységet, beleértve az előadóművészit is, állami támogatásból finanszíroznám közhasznú szervezeteken keresztül. És bevezetnék egyfajta médiaadót. Ezt adathordozók (ez ma is így van) árába, valamint az Internetszolgáltatás díjába, televízió előfizetési díjba építeném bele. Mindezek mellett a művészek részéről is egyfajta önmérséklet lenne szükséges. A kufárok számának radikális csökkenése meg egyébként is csökkentené az egyes művek árát. A művészek önmérsékletre intése főleg az USA-ban lenne időszerű. Ha a sztár nem hajlandó a milliós gázsiról lemondani egy filmszerep kedvéért, akkor keresni kell olyanokat, akik olcsóbban is elvállalják. Ennyire egyszerű. Szerintem az alkotóművészek sem érdemelik meg az átlagjövedelem sokszorosát. Addig, míg vannak olyanok, akik naphosszat robotolnak és éppen a betevőjüket (vagy azt sem) keresik meg, addig luxust teremteni mások rovására erkölcstelen, igazságtalan.

A szoftverfejlesztés és a találmányok területén is vannak átgondolandó dolgok. A végzett munkát és a szolgáltatást meg kell fizetni, de a vagyoni értékű jog felejtős. Ez a kizsákmányolás egyik formája, s mint társadalom és fejlődésellenes, el kell vetni. Lehet másként működni, el kell olvasni a szabad szoftverekkel kapcsolatos cikkeket. http://www.fsf.org/ Elgondolkodtató az is, hogy míg a szabad szoftverek alkalmazása az állami vállalatoknál és a hivataloknál jelentős hazai munkaerő-keresletet generálna és a költségek az élőmunkára, azaz a humán erőforrásra fordítódnának, addig multinacionális cégek termékeit részesítik előnyben és nem azért, mert azok jobbak. A politikai elit felelőssége tagadhatatlan.

A kedves olvasót ismételten kérem, hogy cikkemet ne tekintse a kalózkodás apológiájának. Ehelyett egy olyan elgondolkodtató írásnak szántam, amely olyan tabukat kíván feszegetni, amelyeket a törvényhozás útján kellene orvosolni, javítani egy igazságosabb társadalom létrehozása érdekében.

forrás: virtus.hu

A Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége (Mahasz) adatai szerint 2006-ig nagyjából 5,5-6 milliárd forint között ingadoztak a CD-eladások, de 2008-ra már csaknem négymilliárd forintra (3,895 milliárd) csökkent a forgalom, idén pedig minden bizonnyal folytatódott a lefelé tartó trend. Bár 2006-os zenepiaci elemzések még biztató jelnek tekintették, hogy a világ legfejlettebb piacain komoly növekedésnek indult digitális zeneforgalmazás már részben ellensúlyozni tudta a hagyományos hordozók piacának visszaesését, Magyarországon hasonló áttörés nem történt. A 2008-as adatok szerint a letöltésből származó bevételek ugyan dinamikusan nőttek, de még így is csak kicsivel haladták meg a 70 millió forintos szintet.

A legális zeneletöltés szemmel láthatóan nem különösebben jövedelmező üzletág ma Magyarországon – mondta el a Dalok.hu legális zeneletöltő-oldal szerkesztője, Biljarszki Emil. Ezt mi sem bizonyít jobban, mint hogy a piacra kimerészkedő online zeneáruházak közül négyből már ketten beadták a kulcsot. A Dalok.hu maradt ugyan, de ez leginkább annak köszönhető, hogy a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete, azaz a zenész szakszervezet biztosítja az anyagi kereteket. Az oldal ugyanis a hazai zenekaroknak komoly marketingfelületet is nyújt.

Sokan úgy gondolják, hogy a magyar zenehallgató egyszerűen nem hajlandó fizetni azért, amit ingyen is megkaphat, igaz nem egészen legális úton (nálunk ugyan csak a zene feltöltés illegális, de ez a fájlcserélőknél leggyakrabban az ingyenes letöltés feltétele). A magyar néplélek ilyen leegyszerűsítése azonban nem biztos, hogy megállja a helyét. Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy nálunk az internetes fizetés a macerás.

Biljarszki szerint az internetes micropaymentre (a számonként fizetés tipikusan ilyen) egyszerűen még nincsenek elég jó megoldások Magyarországon. Vagy bankkártyával fizetnek a vevők, vagy sms-sel. Rengetegen félnek azonban megadni a bankkártyájuk adatait, az sms díjánál pedig a szolgáltatóknak fog igen erősen a ceruzájuk. A banki 3 százalékos költséghez képest ők 20 százalékot kérnek egy-egy fizetéskor. A megoldás talán egy olyan – több helyen is működő – rendszer lehet, amelynél a vevők bankszámlájukon elkülönítenek egy külön összeget, amely virtuális bankkártyaként működik, és ezzel fizethetnek majd.

A jó üzleti modellekre a fejlett digitális világban azért akad rendesen példa. Ha nem is a 6 milliárd letöltött dallal dicsekedő óriás iTunes a minta, akkor is ott van például a rendkívül jövedelmező beatport, amely leginkább az elektronikus zene rajongóinak (és a laptopról dolgozó DJ-knek) nyújt fizetős szolgáltatásokat. Ebben a szegmensben ugyanis a legtöbben azonnal meg akarják hallgatni a legújabb trendet, hangzást, és nem bírnak várni addig, míg meg nem jelenik a lemez, majd a lemez bemásolt változata az illegális hálózatokon.

Bár a zenefájlok nem klasszikus karácsonyi ajándékok, a hazai letöltőoldalak is készülnek az ünnepekre. Erre az alkalomra például árulnak olyan kupont is, amit úgy ajándékozhatunk oda valakinek, hogy nem kell kitalálnunk az ízlését, mert majd saját maga választ az oldalon magának számokat. De külön karácsonyi számokat is ajánlnak, hogy ünnepi hangulatú dalokkal fessük magunknak alá a karácsonyi készülődést, fadíszítést vagy akár a vacsorát is.

forrás: fn.hu

Mint azt mi is megírtuk, nemrég óriási forgalomzuhanással lépett hatályba Svédországban az IPRED kalózellenes törvény. A jogszabály alapján a jogtulajdonosok kikérhetik a feltételezett jogsértő megosztók személyes adatait az internetszolgáltatóktól. Ezt azonban ellenzik a cégek.

Ami azt illeti, nem újdonság a tiltakozás. Múlt novemberben adott ki nyilatkozatot a Bahnhof nevű szolgáltató vezérigazgatója, amiben sérelmezte a törvény visszásságait. „Jelenlegi formájában a törvény nem tesz különbséget felhasználók és számítógépek között. Ezenfelül az internetszolgáltatókat kémkedésre kényszeríti.” A közlemény szerint a cég nem fog eleget tenni ennek a törvényi kötelezettségnek.

A vállalat egy friss rádióinterjúban megerősítette az álláspontját. Emellett kifejtette, hogy a szolgáltatóknak nincs törvényi kötelezettsége arra, hogy az ügyfeleik IP-címéhez köthető információkat tároljanak. Így a cég nem is tárol ilyen adatokat, és ha bíróság utasítaná, akkor se tudna átadni semmit. Ráadásul ezzel nem az egyetlenek.

Két napja a Tele2 is bejelentette, hogy követik a Bahnhof példáját. Az országban a Tele2 az egyik meghatározó szolgáltató, több mint hatszázezer ügyféllel. Niclas Palmstierna, a cég igazgatója a következőket nyilatkozta: „Eddig belső használatra tároltunk néhány információt. Most azonban az ügyfeleink adatainak védelme érdekében beszüntetjük ezt a gyakorlatot. A döntésben az IPRED hatálybalépése nagy szerepet játszott. Nagyon fontosnak tartjuk az ügyfeleink ezen téren történő védelmét.”

„Nincs semmi az Elektronikus Kommunikációs Törvényben arról, hogy mit kellene tárolni, csak az, hogy mit nem szabad tárolni. Átnéztük a cikkelyt és nincs semmiféle kötelezettségünk arra, hogy bármilyen adatot is tároljunk az ügyfeleink IP-címéről” – folytatta.

Peter Danowsky, az IFPI jogásza és az első IPRED ügy jogi képviselője nemtetszésének adott hangot. „Mindenki a parlamentben úgy gondolta, hogy a szolgáltatók lojálisak a törvényhozáshoz és nem kívánnak közreműködni a törvényszegésben. Amennyiben a Tele2 nem változtat az állásfoglalásán és mások is követik azt, a jövőben erősebb törvény lesz.”

A kijelentése azonban nem változtat azon, hogy az első ügyben is akadályba ütközött a vádlott felkutatásánál. A célpont egy hangoskönyveket tartalmazó privát FTP szerver volt. A bíróság a jogvédőknek engedve elkérte az adatokat az internetszolgáltatótól. Illetve csak kérte volna. Az Ephone nem volt hajlandó kiadni az adatot, mivel véleményük szerint „hiányos a felhozott bizonyíték”. A bizonyíték nem állt másból, mint képmentésekből és naplófájlokból.

A szolgáltató szerint ez korántsem elég bizonyíték. Szerintük az ügyfél adatainak kiadásával sérülnének a személyi jogai is. Az igazgató szerint „Sokkal komolyabb bizonyítékot kell ahhoz bemutatniuk, hogy egy ügyfelünk személyes adatait kiadjuk.” A fentebb említett internetszolgáltatók számíthatnak az európai parlament támogatására, ami nemrég 138/46 arányban támogatta az internetfelhasználók adatvédelmének kiemelkedő fontosságát.

forrás: technet.hu

A számítástechnika, a digitális technológiák és az internet olyan virtuális “terülj-terülj asztalkámként” szolgált éveken át, amelyről több százmillió felhasználó “lakomázott” ingyen a digitálisan tárolt információkból – mutat rá a Cnet elemzése. Akár filmeket, zenéket, feltört játékokat, szövegszerkesztőben elolvasható könyveket, képregényeket vagy egyéb értékes médiumokat kerestek a felhasználók, lényegében mindent megtalálhattak a The Pirate Bay és a hozzá hasonló fájlcserélgetős (torrent) szerverek segítségével.

A szerzői jogok birtokosai a The Pirate Bay elleni perrel most az az üzenetet kívánták elküldeni mindenkinek, hogy – a Cnet hasonlatával élve – “nincs többé ingyen lakoma”. A film-, zene- és szoftverkiadók szemlátomást globális támadást indítottak az internetes kalózkodás ellen. Franciaországban és Svédországban kalózellenes törvényeket igyekeznek kicsikarni a kormányokból. Az Egyesült Államokban hasonló módszerekkel próbálják rávenni az internetszolgáltatókat, hogy bocsássák rendelkezésükre azoknak a magánfelhasználóknak a személyes adatait, akik illegálisan fájlokat töltenek le. A hardver- és szoftvergyártókra is igyekeznek nyomást gyakorolni, hogy termékeiket ne használhassák “kalózeszközként”. Sőt bizonyos magazinok még a Google-t is perrel fenyegették meg, mert “felhalmozza” az általa generált híreket, és kirakja a linkeket az engedélyük nélkül. A legdrámaibb esemény április 17-én történt, amikor a The Pirate Bay fájlmegosztó honlap négy fiatal üzemeltetőjét egyévi börtönre ítélték és 3,6 millió dolláros (828 millió forintot kitevő) büntetés megfizetésére kötelezték.

“Elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor megváltozott a társadalmi gondolkodásmód abban a tekintetben, hogy mi a legális, illetve illegális viselkedés az interneten – jelentette ki Mike McCurry, aki most az Arts+Labs médiacég igazgatója, korábban pedig a Fehér Ház sajtószóvivője volt a Clinton-éra alatt. – Szerintem az emberek már úgy gondolják, hogy az a tevékenység, amely eddig szerintük rendben volt vagy éppen csak a határokat feszegette, most átcsapott valamilyen veszélyes, becstelen és bűnöző magatartásba”.

A szerzői jogokat birtokló kiadók azt bizonygatják, hogy azért is szükség van a kemény intézkedésekre, mert csak így biztosítható, hogy alkalmazottaik megőrizhessék munkájukat, és a befektetők se menjenek tönkre. Ennek persze az az ára, hogy a digitális információ a jövőben már jóval drágább, illetve kevésbé szabad és elérhető lesz a nagy tömegek számára.

“A kiadók és a cégek vélhetően el fogják érni rövidtávú céljaikat az ilyen kirakatperekkel” – ismerte el Danny O’Brien, aki koordinátorként dolgozik az Electronic Frontier Foundationnél, az internetes felhasználók jogait és a technológiákkal foglalkozó cégek érdekeit egyaránt védő társaságnál. “De mégis, mi a hosszú távú cél? Mi a játszma vége? Attól, hogy a The Pirate Bay-t kiütik, az emberek még ugyanúgy le fogják másolni a filmeket és zenéket, illetve meg is fogják osztani őket másokkal az interneten. Hat éve lett vége a Grokster-pernek. Az, hogy elítélték őket, milyen módon segítette a zeneipart?” – kérdezte.

Arra a perre utalt, amelynek eredményeképpen az amerikai legfelsőbb bíróság elítélte a Grokster és Streamcast fájlcserélő szolgáltatást. A Grokster tönkrement és kiszorult az üzletből, tehát akár még precedensértékű is lehetne az eljárás kimenetele. Csakhogy a többi fájlcserélő szolgáltatás mind a mai napig él és vírul.

A szerzői jogok tulajdonosai nem adják fel. A kiadók és cégek egyre-másra azt sulykolják, hogy a kalózkodás miatt kell olyan alkalmazottaktól megválniuk, akik nem vezérigazgatók vagy középvezetők, hanem “egyszerű” emberek, mint bárki más: művészek, titkárnők, hangmérnökök, szerkesztők, teherautó-vezetők és még sokan mások. Szerintük az “igazi” gazdasági válságot a kalózok okozzák, és nem a jelenlegi pénzügyi helyzet. (mti)

forrás: dh-online.hu

Nem csoda, hogy a legtöbb, magánszemélyek által indított „MP3-as” pereskedés bohózatba fullad a végén. Valószínűleg nincs a világon olyan ember, beleértve a bírákat, rendőröket és ádáz jogvédőket, akinek ne lenne „illegális” zeneszáma MP3 lejátszóján, gyermeke CD lemezein, számítógépén ottfelejtve stb.

A zene – szerencsére - olyan dolog amit nem lehet kikerülni. Mindenkinek van: kazettán, videókazettán, CD-n, DVD-n, mobiltelefonon, Youtube-ról felvéve, internetes rádióból rögzítve. Kizárt, hogy minden zeneszámunk mindig legális, nyomon követhető legyen.

A zeneszámokat (pontosabban azok többségét) tehát akarva vagy akaratlanul, a felhasználók „lopják”. Valahogyan hozzájutunk, egy haver küldi e-mailben, rávesszük lejátszóinkra, telefonjainkra esetleg letöltjük a netről. De miért is tesszük? Valóban „bűnözünk”, vagy az is lehet, hogy valójában nem is mi, felhasználók, hanem az idejétmúlt, alapjaiban rossz, ósdi rendszer a hibás? Lássuk: tíz indok, amiért lopjuk a zenéket. Döntsük el közösen, az internetezők-e a hibásak, avagy nem?

Első indok: mert nem lehet megvenni
Klasszikus internetes mondás: odaadom az iPod-omat, és ha elvisznek egy (vagy több) olyan lemezboltba, ahol a lejátszómon található összes szám, vagy legalább annak fele megvásárolható, akkor felhagyok a „kalózkodással”.

Az irónia ellenére mély igazság rejlik ebben a netes klasszikusban: ha beballagunk bármilyen zeneboltba (akár külföldön, akár itthon), a kínálatot kevésnek fogjuk érezni. Egy igazi (mókásan szólva „hús-vér bolt”) nem tud versenyezni az interneten található anyagok mennyiségével.  Teszt: üssünk be Youtube-on egy 80-as évek klasszikust. Legyen mondjuk Donna Lewis „I love You Always Forever” című számából a harmadik típusú, „funky” mix – meghallgatható itt), de kisérletezhetünk Matthew Wilder-el, vagy igényesebbek bepróbálhatnak egy Dave Grusin-t.

De vissza a példához… Meghallgatjuk az említett  Donna Lewis slágert. Jó, tetszik. Most ballagjunk el valamelyik lemezboltba, mondván, szeretnénk megvenni ezt a számot. Hoppá, számot nem is lehet csak albumot… Szóval próbáljuk megvenni ezt az albumot, rajta a slágernek ezzel a változatával. Akinek sikerült megvásárolni a példabeli számot/albumot írjon nekünk, mert nekünk is kellene. Megvenni tehát lehetetlen, letölteni könnyű. Ha nem a mindennapi ”műanyag” slágereket hallgatjuk, akkor ez a példa szinte mindenre igaz. Igaz, Kozsót és Győzike albumot tudunk vásárolni orrba-szájba, de hát…

Második indok: albumok… Minek? Nekem egy szám kell…
Oké, szeretem Sara Bareilles-től a Love Song c. számot, jópofa kis sláger. De legyünk őszinték: a hölgy albumának többi része, khmm… mondjuk úgy, hogy „gyengébb”. Ezzel nincsen semmi gond, rengeteg egyszámos előadó létezik, nekik is megvan a helyük.

Az első pontnál már felmerült ez a probléma. A mai „zenekereskedelem” albumokban gondolkodik, zeneszámok helyett. Ez óriási hiba a kiadók részéről. Az „album” mint formátum ugyanis a bakelit eltűnésével kihalt. Akkor is csak azért jött létre, mert valamit még kellett tenni a korongra, egy szám kevés lett volna. Innen a híres „B-side” zeneszám elnevezés, amit a kislemezek „másik” oldalára dobtak össze a zenekarok mondván: mégse legyen üres (a B-side dalok legtöbbje hallgathatatlan). Az internetezők azonban nem albumokban, hanem „számokban” gondolkodnak, ami tetszik, hallgatják (letöltik), de ha az album többi része nem jött be, akkor nem tárolják (minek foglalja a helyet?).

A Love Song-ot tehát, ha megszakadok, sem tudom megvenni, maximum „kislemezen”, ahol is kapok mellé még valami prüntyiprüntyit, nomeg egy adathordozót (CD), amire nem igazán van szükségem. Ha esetleg lesznek olyan „digitális” lemezboltok, ahol kioszkokból tudom mondjuk 200 forint/darab áron rátölteni kedvenceimet iPod-omra (legálisan, és „számonként”), akkor máris ott leszek. De ilyen boltok és „kioszkok” nincsenek, vagy csak elvétve (Japánban sok van például).

Harmadik indok: mert kényelmes.
Ha már szóba jöttek a képzeletbeli, zeneboltban elhelyezett digitális MP3 „kioszkok”, tegyük a szívünkre a kezünket: melyik egyszerűbb? Elmenni három-négy lemezboltba, és „vadászni” az albumot, amire szükségünk van, vagy bedobni Google-ba a címét, esetleg „leszippantani” Youtube-ról, vagy Muziik-ból?

Napjainkban , amikor minden „házhoz jön”, játékokat vehetünk a Steam-en vagy a Gamersgate-en és ki tudja még hol… Kaját rendelhetünk a Netpincértől, hardvert a Depóból, szexkellékeket a… nem írom le honnan. És így tovább. Mindent megvehetünk a neten keresztül, (még világháborús egyenruhákat is vehetünk az e-Bay-ről ha az a mániánk) – de „zeneszámot”… azt kérem nem.

Ez megint csak a zeneipar „ósdiságát” mutatja. Egyszerűen nem tartottak lépést a korral. Kihalófélben levő dinoszauruszként védik a „menj el boltba és vegyél CD-t” elképzelést, holott lassan már a CD, mint adathordozó/zenehordozó is eltűnik a múltban, ráadásul a „boltba járás” is lassan a ruhákra/élelmiszerre fog korlátozódni.  Persze hozhatjuk most példának, hogy „de hát ott az iTunes, tele zeneszámokkal, olcsón”. Igen, csak éppen az iTunes-ből nem lehet Magyarországon vásárolni. Nagy kár, mert iTunes-ben például meg lehet venni az első példában szereplő Donna Lewis számot, 99 centért…

Negyedik indok: mert drága.
Sokan vitatkozni fognak ezzel az állítással (főleg aki a zeneszerzésből szeretne megélni) – a helyzet azonban az, hogy az albumok többsége aránytalanul drága. Erről persze nem a zenészek, hanem a kiadók tehetnek: ha megveszünk egy albumot, akkor annak 80%-a felesleges „sallang”, amiért fizetünk ugyan, de tulajdonképpen nem is kell.
Szép borító, műanyag tok, csomagolás, fényes papír, maga a CD (minek? Úgyis „áttöltjük” telefonra/PC-re/MP3 lejátszóra). És persze Artisjus, hologrammos matrica, a kereskedő „madarasteszkó” haszonkulcsa, ÁFA, kapuadó, a kiadó igen szép százaléka, egyházi negyed, minden egyéb… A maradék 20% a zene, amit tulajdonképpen meg akartunk venni. Hát nem túl gazdaságos üzleti modell. A  végén szegény zenész alig kap valamit, ne ringassuk magunkat abba a tévhitbe, hogy ha zenét másolunk, akkor magát a zenészt „károsítjuk” meg vele.

Ötödik indok: úgysem a zenésznek megy a pénz
És ezzel el is érkezett a következő „indok”: az Artisjust eleve „beleépíti” az üres adathordozókba a „lopási díjat”, így gyakorlatilag legálisan másolunk, sőt, több jogdíjat fizetünk, mint amennyit másolunk (jogdíj van például a fényképezőkbe vehető memóriakártyákon is, amit az Artisjus kap, márpedig igen valószínűtlen, hogy fényképezőgépen fogunk MP3-akat hallgatni). Sok érvet hallottunk már, hogy „de hát ezeket a jogdíj-százalékokat a zenészek kapják”… Hát nem. Az Artisjust által beszedett milliárdok elfolynak valahová, sőt egy bizonyos réteg a zenészekből, „a favoritok”, kapnak is belőle, pár forint a kisebbeknek is csurran-cseppen, de közel sincs szó arról, hogy ebből minden zenekar szép összeget kapna. Sőt. Arról, hogy az Artisjust által beszedett pénz hová kerül, arról már hosszan elmélkedtünk itt.

Hatodik: mert úgyis a koncert a zenész megélhetési forrása
Madonna igen jelentős vagyont szerzett koncertjeiből és turnéiból. Ha a világon mindenki, az összes Madonna számot mindig másolta volna és ő nem adott volna el egy darab albumot sem, mára akkor is lenne megközelítőleg egy-két milliárd dollárja (most ennél több van neki…). Az igazán jó és/vagy ügyes előadók (Magyarok is! Lásd, Ákos, Berkes-csapatok, sőt Kozsó stb.) igen szépen megélnek a koncertezésből is. Mi pedig szeretjük őket, boldogan kifizetjük a koncertjegyet, és elmegyünk megnézni kedvenceinket élőben.

A zenész dolga, hogy koncertezzen, előadjon (ezért előadóművészek). Mi fizetni fogunk érte, ő pedig, ha jó zenét játszik vígan megél a koncertekből. Ja, hogy nem tud előadni? Hogy csupa playback és stúdiózenész? Ezért csak az albumokra és CD-eladásokra esetleg valóságshow-ra épít a kolléga? Hát nagyon sajnáljuk, lehet szakmát váltani.

Hetedik: mert igénytelen.
Persze ez szubjektív dolog, de azért lássuk be, van benne valami. Csak kapcsoljuk be a rádiót (oké, talán a Slágerrádió kivétel), hallgassuk egy napig, majd írjuk fel egy papírra, mely albumokat/zeneszámokat vennénk meg. Rövid lista lesz… Hallgathatlan „műanyag” futószalag-slágerek, producerek által „megcsinált” fiú- és lánycspatok, poénnak meghallgatni nagyon jó (elrettentő példa meghallgatható itt), de azért megvenni túlzás lenne. Letöltjük, belehallgatunk, kiröhögjük majd letöröljük.

Nyolcadik pont: hol a demó verzió fiatalok?
Ugyanúgy, ahogy a játékipar belesett ebbe a hibába, a zeneipar is elkövette ugyanezt: nincsen „kipróbálható”, jelen esetben „meghallgatható” verzió az albumokból, a döntést maximum a kereskedelmi rádiók segítik (de ők persze orrvérzésig csak egy slágert nyomatnak előadónként, igaz azt éjjel-nappal). Ha meg akarjuk venni a legújabb Chis Rea albumot, maximum arra az egy számra hagyatkozhatunk, amit mindig a rádióban/TV-ben hallunk (ha éppen úgy döntött a műsorszerkesztő, hogy ez neki tetszik, mert van, amikor nem…), esetleg a netet túrhatjuk „preview” zeneszámokért – sőt elballaghatunk a lemezboltba, és „belehallgathatunk” az albumba. Már ahol. Ha lehet kapni. Nyitvatartási időben.

Ha lenne egy egységesített (vagy legalább kiadónkénti) online felület, album-demókkal, és persze olcsón megvásárolható digitális albumokkal (a negyedik pontban említett csomagolás és egyéb sallangok nélkül), akkor valószínűleg erősen visszaszorulna a zene-kalózkodás. Hát igen, álmodozni lehet. Próbálkozások persze vannak, az iTunes messze a legjobb (igaz, itthonról nem vásárolhatunk, khmm.) a Sony-tól is láthatunk hasonlót, vagy éppen a T-mobile sőt a Vodafone is kisérletezik ilyesmivel, de a kínálat és az árak egyelőre olyanok, hogy most inkább ne pazaroljuk a bájtokat ezek elemzésére.

Kilencedik pont: Elton nem fogja megérezni…
Demagóg és erősen vitatható szempont, azonban tény és sok internetező előszeretettel érvel így: ha én keresek havi „nagyonkevés” forintot, nem fogom annak tizedét elkölteni egy Elton John albumra. Tekintve, hogy Sir Elton már így is milliárdos, nem hiszem, hogy komolyabban nehezményezni fogja, ha most letöltöm a „Nikitát” valahonnan. Azért mert valaki keveset keres, a zenéhez és a jókedvhez még joga van, mondják a netezők, és persze cáfolják a kiadók, szerintük ugyanis ha valaki keveset keres, akkor ne hallgasson zenét.  Egy Adamis Anna Best Of… CD például bruttó 5490 forint volt, amikor legutóbb láttam, és bár papíron a magyar átlagkereset százezer forint felett van (papíron, khmm…) még akkor is: ez a havi kereset huszadrésze, ami a netezők itt ismertetett érvelését erősíti.

Tizedik pont: mert menő.
Sajnos, a kiadók és jogvédők fellépése azt hozta magával, hogy a zene-másolgatás egyfajta „Robin Hood” tevékenységgé vált. A magánszemélyek, otthonülő anyukák és nyugdíjasok ellen indított perek, a Pirate Bay-t alapító két szerencsétlen geek elítélése (mit fognak ők magukkal kezdeni a börtönben, szegények…  szinte látom lelki szemeimmel: Te miért vagy bennt? … Én? Nemi erőszak és gyilkosság kérlek… és te? Én, hát pár terrabájt MP3 torrent…), mind erősítik ezt a „Robin Hood” jelenséget. Zenét másolni menő. Fajin, Divat.

A kiadók saját magukat hajszolták addig, míg egyfajta „mumussá”, arctalan ellenséggé váltak. Gonosz emberek öltönyben, ügyvédekkel, akik ellen hosszú hajú, pizzát zabáló „Free Internet” pólót viselő fiatalok harcolnak, ahol a fegyver a minél több film- és zene letöltése és tárolása, természetesen ingyen. Mindkét fél vesztes, reméljük előbb utóbb rájönnek.

Nem kellene, hogy így legyen. Sok jó, vagy legalább középszerű, a helyzetet enyhítő megoldás lenne (MP3 kioszkok mikor lesznek kedves zenekiadók?), de egy jó darabig még valószínűleg így marad minden. Aztán majd kihalnak a nagy zenekiadók, akárcsak a televízió és egy másik, modernebb kapocs lesz a zenészek- és zenehallgatók között. Műanyag doboz, borító és hologrammos matrica nélkül. Akkor majd ezt a cikket, a „már nem aktuális kategóriába” tesszük. De addig is, érdemes rágódni ezen a tíz ponton.

forrás: techline.hu

A norvég BI felmérésében 1900, 15 év feletti embert kérdezett meg, és ebből kiderült, hogy aki illegálisan tölt le zenét, az 10-szer gyakrabban vásárol utána belőle, mint az aki mindvégig a legalitás útjain marad.

A 15 és 20 év közötti korosztály sokkal inkább vásárol az interneten zenét, mint hogy lemezen, fizikai formájában szerezze be azt. Emellett azért a többségük az utolsó hat hónap során valamikor vásárolt hagyományos zene CD-t is.

Ugyanakkor ahogy az várható volt, a kiadók nem tekintik ezt az eredményt alkalmasnak arra, hogy következtetéseket lehessen levonni belőle. Az EMI álláspontja a kérdésben a következő volt:

“Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a zene fogyasztásának, népszerűségének mértéke nő, míg a zeneipar bevételei csökkennek. Ez nem magyarázható másként, mint hogy az illegális letöltés egyre inkább meghaladja a jogszerű vásárlást”

Audun Molde, a BI biztosa szerint a felmérés egyenesen azt mutatja, hogy az illegális letöltés és ingyenes hozzáférhetőség lehetősége serkenti a legális vásárlásokat is. Azt is nyilatkozta, hogy a zeneipar feladata a legális jogi keretek megalkotása az internetes vásárláshoz, hogy az minél könnyebb és egyszerűbb legyen, figyelembe véve a felhasználók igényeit is (pl. előfizetéses szolgáltatás), ahelyett hogy üldöznék az illegális letöltőket.

Egyébként a 2006-os Canadian Record Industry Association felmérése is ugyanilyen eredménnyel szolgált: az illegális letöltők gyakrabban vásárolnak zenét. Ám úgy tűnik a zeneipar nem szeretné elismerni ezt a tényt. Tisztán megállapította ez a tanulmány is, hogy a P2P felhasználók gyakrabban vásárolnak zenét az interneten, ebből az következne, hogy nem a P2P (peer to peer ) letöltések miatt nem vásárolnak zenét az emberek.

forrás: globalgame.hu